Már meg sem hallottam az öreg, zsémbes főnököm ordibálását.
Unott képpel álltam előtte, bár még ziláltam az iménti rohanástól.
- Ezt a chiliset az öreg Wangnak – nyomta erőteljesen a
kezembe a meleg pizzás dobozt – de siessél, tudod hogy a múltkor is milyen
cirkuszt rendezett hogy kihűlt, mert te nem tudtad gyorsabban odatolni a
seggedet!
Forgattam egyet a szemeimen, és kisétáltam az ajtón.
**
- Majd ha nem akar kihűlt pizzát a vén trotty, akkor idejön
érte a dugóba – motyogtam magamban idegesen a sisakom alatt, és leraktam a
motorról a talajra lábamat. Előttem hosszú hosszú sor állt, elférni pedig nem
tudtam az autók között, még a robogómmal se.
Az órára néztem. Még öt perc a dugóban, és már megint megkapja
fél áron a kajáját, amiből én magam természetesen egy vasat se fogok kapni…
**
Némi izgalommal nyomtam meg a csengőt a lépcsőházban, mivel
vagy húsz percet álltam a dugóban. A pizza teljesen hideg volt…
Az ajtó kinyílott, és megcsapott az az ismerős, undorító, áporodott
szag, ami mindig fogadott, amikor Wangnak szállítottam. Szerintem ez már tíz
éve nem takarított… Lélegzetemet bent tartva nyújtottam oda neki sebesen a
pizzát.
- Jó napot kívánok, a chilis, ahogy kérte – hadartam el
gyorsan, és már alig vártam, hogy elhúzhassak onnét.
Az öreg Wang végigmért a sok dioptriás szemüvege alól, és
kikapta a kezemből a pizzát. De miután hozzáért, rögtön rám meresztette a
szemeit.
- Ez tiszta hideg. – morogta oda a rekedtes hangján, én pedig
nyeltem egyet.
- Nagyon sajnálom, a dugóban…
- Feljelentelek a főnöködnél! Már megint a csajokat bámultad
ahelyett hogy siettél volna, mi?! Te pernahajder!! – kezdett megint hőbörögni, és
a hangereje egyre csak emelkedett… Ez volt az ő elképzelése, amiről
természetesen képtelenség volt meggyőzni, hogy nem így van.
- Mondtam már, hogy a du-
- Feljelentelek a főnöködnél!! – most már ordított, az egész
lépcsőház zengett. A kiskártyámra nézett a pulóveremen. - … Park Chanyeol!!
- Ne!! Kérem csak azt ne! – kezdtem el rimánkodni. Egy
lépést még közelebb is tettem emiatt hozzá… pedig ordenáré büdös volt. Nagyon
megrémültem… Ha ez tényleg feljelent… akkor a munkámnak teljesen lőttek!
Az öreg Wang durcás képpel belenyomta a kezembe az ötszáz
wont, majd becsapta az ajtót.
Nagy sóhajjal indultam el lefelé a lépcsőn, ekkora már pár
lakó kíváncsian kinézett az ajtaján, hogy mi is volt ez a ricsaj. Én csak kínosan
biccentettem egyet feléjük, és lesiettem a lépcsőn.
Pizzák. Házszámok. Házszámok és pizzák, pizzák és házszámok…
dugók, az idióta főnököm, pizzák, és házszámok. Ó, és mondtam már, hogy pizzák?
Igen. Ezekből a dolgokból álltak az én mindennapjaim, amióta
elballagtam a középiskolából, és anyámék ki nem raktak otthonról.
…
Na jó… be se fejeztem a középiskolát. Valójában kicsaptak.
És én pedig ezek után addig dekkoltam otthon semmit téve, amíg ki nem lettem
rakva, mondván, hogy csak így fog rávinni az élet, hogy kezdjek is magammal
valamit, különben öregségemig a nyakukon leszek.
Hát így lettem én egy csodálatos pizza futár.
Valójában erre a munkahelyre is kellene egy minimális
végzettség, de az öreg hál istennek felvett. Mondhatni, összetehettem a két
kezemet, hogy egyáltalán ez a meló van, úgyhogy foggal körömmel védtem, hogy
itt maradhassak. Ez nem volt könnyű, mert, amúgy amint láthattátok, az öreg
főnök nagyon zsémbes, és mivel én vagyok „az a bizonyos végzettség nélküli
lomha, lusta fickó”, nekem mindig jobban kellett igyekeznem.
Persze, lett volna annak idején még pár csodálatos munkalehetőség
számomra, mint pl. kukás, utcaseprő, vécétakarító, vagy akár lehettem volna egy
helyes mosogatófiú is. De… talán még mindig ez a munka tűnt a leg”jobb”nak.
Reggeltől estig rohantam pizzákkal a hátam mögött. Egyenlőre
ez volt az életem.
„Na ne, nem is jársz szórakozni, nincsenek is barátaid? Ezt
nem hisszük el” – mondhatjátok magatokban.
Dehogyisnem! Amint leszáll az éj, beindulok, mint egy
vadállat, és rovom a várost!
… Amúgy nem. Egyetlen egy kikapcsolódásnak mondható
tevékenységem a mindennapjaim során az volt, amikor csütörtökönként – és CSAK
akkor - azzal a két darab haverommal, akiket még a gimiből ismertem és
hajlandóak velem szóba állni, beültem a kocsmába meginni egy sört, és
megbeszélni az élet naagy nagy dolgait.
Vagy legalábbis az ő dolgaikat.
- Szóval végre fizetésemelést is kaptam, úgyhogy ha még jobban
pedálozok, talán kisfőnök is lehetek. – (Na, gondolhatjátok, hogy ezt nem én
mondtam, haha.) - Remélem azt a projektet sikerül jól összehoznom… Ó, és
képzeljétek, ma először rúgott a babánk Jihae hasában! Határozottan érezte… hát
nem csodás? Nem gondoljátok? – vigyorgott ránk lelkesen Kai.
- Aha... Tök jó. – szólalt meg tipikus érdeklődési fokozatán
Kris, majd belekortyolt a korsójába. – Amúgy… nem tom… én is gondolkozok rajta
hogy hát… lehet hogy meg kéne kérnem Iseul kezét.
- Na! – lelkesedtem fel én is. A fene gondolta volna hogy egyáltalán
kiejt a száján ennyi mondatot ma este, hát még amit mondott! – Ez tök jó, Kris!
Hajrá! – veregettem meg a vállát vigyorogva.
- Ez jó Kris, tök jó, de ne felejtsd el, mennyit szoktatok Iseul-lel veszekedni… biztos
hogy jó ötlet lenne ez? Nem kellene még várnotok? Hiszen csak egy éve ismeritek
egymást, és fél éve jártok… hidd el, tudom mit beszélek, hiszen én is túl
vagyok már ezen. Tudod, én is csak két év után mondtam azt magamnak: „Kai, most
már megteheted. Most már itt az idő, hogy lépj”. Mert volt már elég
tapasztalatom hozzá, hogy biztos lehessek benne – tudálékoskodott megint szokás
szerint Kai, mint aki mindent tud az életről, és mindenkinek meg akarja
mondani, hogy mit csináljon.
Haha, ezért utálta
mindenki annak idején az osztályban.
Már… amennyit láttam az osztályéletből, mert általában be se
jártam.
- Aha. Oké. – fogta rövidre Kris, és diplomatikusan
ismételten beleivott a sörébe, teljes érzelemmentességgel.
- Na és… veled mi a helyzet, Chanyeol? – fordult felém Kai. –
Veled nem történt mostanság semmi izgalmas?
- Háttőőő… - gondolkoztam el magamban. Tényleg, mit
mondhatnék, mi újság? Ma két chilis pizzát vittem és az egyik kihűlt? Véletlenül
leejtettem Simi néni extra sajtosát, de aranyos volt és megértette, és
szokásosan megsimogatta a fejem búbját? (Igen, ezért hívom Simi néninek.)
Mégis mi történt volna velem, ami említésre méltó?
Hát persze… Semmi.
- Nem… azt hiszem velem nem történt semmi különös. – vontam meg
a vállamat, és a sörömben táncikáló buborékokat bámultam.
- Neked nincs egy csaj se a láthatáron? Ne mondd már!
Csaj… jó vicc.
- Nincs.
- De miért? Ha jól emlékszem, a gimiben is mintha… lett
volna egy csaj akivel beszélgettél is volna! Yunjin volt a neve, igaz? Az a kis
stréberke! Kicsit csúnyácska csaj volt, rettenetes görbe fogakkal… de amúgy
szerintem helyes lett volna, még hozzád is illene. Tök jó tanuló volt.
Igen. Egyszer, ha jól tudom, kért tőlem egy hegyezőt, én
pedig mondtam neki, hogy én még tolltartót sem hordok magamnál, nem hogy
hegyezőt. Ez volt a beszélgetésünk.
- Nem is tudom, én már nem emlékszem rá…
- Kéne egy csaj neked, Chanyeol – karolt át Kai – végre lenne
valami izgalom is az életedben a pizzákon kívül! Miért nem mész csajozni? Mi
persze szívesen elmennénk veled, de hát mint tudod, nekünk nem lehet, mert hűségesnek
kell maradnunk – tette a mellkasára a kezét. – De neked, határozottan többet
kéne szórakoznod Chanyeol! Menj és szedj fel annyi csajt amennyit csak tudsz!
Még a fizimiskád is meg van hozzád, akkora vagy, mint egy óratorony… a csajok
buknak a langalétákra.
- Nem is tudom, én nem vagyok az a fajta…
- Oh, nézzenek oda, máris hív az én Jihae-m – mosolyodott el
Kai a zsebéből előkapva a telefont, majd hirtelen kikerekedtek a szemei, és
villám gyorsan felvette. – Szívem! Megindult a szülés? Jézusom! Ha igen,
azonnal ott leszek, csak vegyél egy mély levegőt, feküdj le, vedd elő az
asztmapumpádat, vegyél fel egy kényelmes pózt, és ne mozdulj! Ha jön, ne tartsd
vissza, csak NYOMJ!... Oh… szóval csak azért hívsz, hogy vegyek hazafelé tejet.
O.. oké… - mondta csalódott hangon, és folytatta a csacsogást.
Én magamban kuncogtam egyet, majd hallottam hogy Kris
megszólal.
- Chanyeol. Amúgy… Kainak igaza van. Kéne neked egy nő.
Nagyot sóhajtottam, és aprókat bólogattam felé.
Nem tudom… egyszerűen sosem volt szerencsém a nőknél. Leginkább
úgy fogalmaznék, hogy nálam valahogy nem úgy mentek a dolgok, mint más normális srácnál, hogy
megtetszett egy lány, udvaroltam neki, ő belém szeretett, jártunk, aztán egy
este megtörtént az első alkalom, de aztán külön vált az utunk, felnőttünk, és szakítottunk,
aztán találtam egy másik nőt, és így tovább…
Az én első, és… igen, egyben utolsó tapasztalatom a nőknél az volt,
mikor az akkori „nagyon pozitív” társaságomban az úgynevezett vezérnek a csaja
belém szeretett. Elég nagy ribi volt, és rám mászott, én meg gondoltam,
kihasználom az alkalmat. Megtörtént a dolog, de aztán erre rájött a kedves
vezető, és úgy el lettem verve, mint egy ló… még a karom is eltört. Ezek után
csak még jobban csúsztam lefelé a lejtőn, és mivel nem vagyok az az ismerkedős
típus… nem, nem volt egy nőm sem.
Ennél szánalmasabb már nem is lehetnék, mi? Haha.
De… Lehet hogy most egy próbát kellene tennem?
De hogy kezdjek egyáltalán neki? Fogalmam sincs, hogy kell
ismerkedni!
Sosem voltam még csak szerelmes sem. Én állandóan magammal,
és a lustaságommal voltam elfoglalva. Ez mostanra talán egy minimálisat
változott, de ez vagyok én. Ki bírná ezt elviselni?
Ah… Az egész téma csak egy nyűgnek tűnt számomra, ami
felborította volna az én kis biztonságos mindennapjaimat. Még csak az kellett
volna hogy egy nő miatt elkéssek a munkából, és kirúgjanak.
Különben is, ki jönne össze egy lepukkant pizza futárral,
aki egy kis garzonlakásban él, a legminimálisabb életkörülmények között?!
A sörözés után Kai azonnal rohant tejért, Kris is
elszállingózott, én pedig elindultam a sötétben hazafelé a kis robogómmal.
Lehuppantam a kanapémra, és bekapcsoltam a tévét. Leraktam a
kávézóasztalomra a mirelit szendvicset, amit még csak elkészítenem sem kellett,
valamint egy doboz kakaót. Már ment is a kedvenc sorozatom, a Knight Rider, aminek
a kezdő dallamát már kívülről együtt énekeltem a tévével.
- Gyerünk, pajti! – szóltam együtt a főhőssel.
- Michael. Azt hiszem itt valami baj van – mondtam ugyanolyan
torz hangon, mint Kitt.
Jól elvoltam én egymagamban, ugye? Minek ide nő…!
…
A francokat. Valójában rohadtul untam már az életemet.
Rajtam múlott, hogy mit kezdek vele, de valahogy mindig csak ebben a szürke
maszlagban tobzódva találtam magam minden egyes nap. Minden este azt gondoltam,
hogy talán majd holnap megpróbálok valami mást kezdeni az életemmel, de
valahogy sosem jött össze.
Úgy tűnt, mintha
sohasem tudnék már ebből kiszakadni….
…egészen addig a napig, amíg nem találkoztam Vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése